Öröm

Mérhetetlen öröm! Másra egész egyszerűen nem érdemes koncentrálni. 

Mindig erre jutok, de soha nem felesleges ezt újra felismerni. Annyi hatás ér bennünket, annyi "gomb" van rajtunk, amit folyamatosan lehet "nyomkodni" és a minket tükröző külvilág meg is teszi rögtön. Ha nem, hát megtesszük mi magunk, no nem mintha "ők" nem "mi" lennénk! :) 

Akadnak ismerős, épp ezért - s csak ezért! - komfortot, biztonságot adó gondolatok, érzések, amelyekre az elme azonnal ráugrik. Mindig adott a jól bejáratott útvonal, amely mentén szépen bepörgeti magát,  s az ember meg megy lefelé a béka feneke alá...

Az égvilágon semmi baj nincs ezzel, csak őszintén meg kell nézni, mi is történik. A figyelgető, önismeret útján járó, tudatosságra törekvő ember legnagyobb csapdája pontosan ez: a keresés, a jövő felé kacsintgatás, a hajsza, az erőfeszítés. "Még ezt és ezt megoldom és minden rendben lesz. MAJD akkor eljön a nyugalom."

Ismerős?  MINDEN ember ilyen! Ez csak egy  ego-funkció, független attól, mivel foglalkozunk, annyi jelmezt ölthet, ahányan vagyunk. A lényeg, hogy ilyenkor túlságosan komolyan vesszük saját magunkat. A saját szerepünket. Irányítani akarunk. Nincs ebben semmi extra, ennyi az egész.

Hiú remény, hogy a "gombjainkat" el lehet vagy egyáltalán el kellene tüntetnünk! Hogy egyszer majd csak a kellemes, nekünk is tetsző részeink maradnak. Igaz ez a "kintre" és a "bentre" egyaránt! ;)

Van, amikor egyszerűen baromi nehéz színesben látni a világot, mondjuk amikor csak egy színre, mondjuk valamilyen sötét árnyalatra koncentrálunk, a képnek csak egyetlen, nem túl felemelő részletére.

Fontos őszintén meglátnunk, ami bennünk van, meglátnunk a gyökerét, a valódi, csakis bennünk lévő mozgatórugóját... utána azonban EL KELL ENGEDNÜNK. Egyszerűen nem foglalkozni vele. Mással foglalkozni.

Nagyon sok embert ismerek, aki valójában szerelmes a saját szomorúságába. Ragaszkodik hozzá. Én is ezt éltem egy időben és nagyon szép tapasztalat. A dráma, a szomorúság, az önmagunkban való kételkedés az egyik legerősebb "függés-program" a világban. Viszont soha nem fogja senki megoldani helyettünk a fókuszálást: hogy dagonyázunk és elsüllyedünk-e az érzelmeinkben és gondolatainkban vagy megvalósítjuk, megéljük a csodát, ami bennünk van, ami mi magunk vagyunk: ez mindenkor a mi dolgunk, a mi választásunk! A mi felelősségünk. S ehhez minden segítséget, támogatást megkapunk - ha hajlandóak vagyunk elfogadni! :)

Gondold végig csak az elmúlt pár napodat vagy csak a mait! Ezt az Életet, itt most, ezt a pillanatot. 

Mi az, aminek örülni tudsz? Keress okokat az örömre, írd le őket bátran, s figyeld meg, mekkora öröm már önmagában az is, amikor le tudod tenni szorongó-aggódó, jövőre figyelő, jelen elöl elszaladó "kicsi éned" - azzal, hogy megvigasztalod, megszeretgeted a JELEN ajándékával! :) 

S ez csak a kezdet! ;)