Visszatérés - avagy vallomás a "spirituális egóról"

Ez a szöveg csaknem két évvel ezelőtt született, mégis úgy érzem, fontos megosztanom, mert valamiképp időtlen és sokat adhat - talán elsősorban azoknak, akik "útkeresőknek" vagy "spirituális úton járóknak" vallják magukat, azonban bízom benne, hogy nem csak Nekik!
S természetesen ahogy máskor, úgy most sem a megnevezés, a címke a lényeg...

Ismét lezárulni látszik egy korszak az életemben, sok mindent engedek el (lassan hozzászokom, hogy egyfolytában ezt csinálom, itt, a blogon is említettem már párszor az elengedést és gyanítom, fogom is még! :) ), s persze, hogy nem véletlen, hogy épp most találtam rá e kis írásra. Eredetileg azoknak a barátaimnak készült, akikkel 2009 május-júniusában egy nagy szellemi kalandot éltünk át: közös gyakorlatok és egy hónapos felkészülés után 7 napot töltöttünk a Mátra egyik gyönyörű völgyében, egy igazán különleges helyszínen - néma CSENDBEN. Ez volt - A.J. Christian után szabadon - a mi kis privát Csend-táborunk.

Te töltöttél már ennyi időt beszéd nélkül? Akár többet is? Persze, hogy nem csupán a hangos szó hiányáról van itt szó, sokkal inkább a befelé figyelésről, az elmélyülésről. Ha mindössze napi 10 percen át gyakorlod: leülsz és csak FIGYELSZ befelé, magadra, hagyod, hogy a gondolatok ússzanak, áramoljanak, de Te "nem úszol velük", csak szemléled őket szeretettel, türelmesen - már ekkor is rengeteg energiád szabadul fel. S ha van alkalmad hosszabb időre elvonulni, nos: az eredmény valóban leírhatatlan!

Nagy élmény volt a Csend-tábor és a hazatérés után mintegy "útjelzőként" szerettem volna rögzíteni néhány fontos tapasztalatot, elsősorban saját magam számára, de aztán úgy gondoltam, érdemes másoknak is megmutatnom.

Ennyit tehát elöljáróban, amit még hozzáfűznék - így két év távlatából -, hogy valóban az egó a legtrükkösebb játékos, s az a bizonyos "spiri ego" - amit majd sokszor emlegetek a cikkben - a legmagasabb szintű, legkifinomultabb játékokra képes! 
A következő két évem is számos, kiváló példát szolgáltatott erre, mára még jobban kiismertem a természetét (végső soron a saját természetemet! :) ) - de minderről majd később! ;)

Fogadd szeretettel az írásom, remélem, segít és táplál majd Téged is!

 

    

VISSZATÉRÉS

-    avagy vallomás a Csend-táborról és a "spirituális egóról", Nektek, akik nyitottak vagytok rá

Elmentem messzire és itt vagyok,
magamból nem térhetek vissza soha.

 (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg I., 44.)

Egy nagyon személyes dologgal kezdeném, ami nem kapcsolódik közvetlenül a Csend-tábor tapasztalatához, mégis fontosnak tartom, hogy megosszam. Az írás számomra mindig azt jelentette: a bennem kavargó-ébredező gondolatok, érzések értelmet nyernek, a „puzzle-darabkák” mint egy varázsütésre összeállnak, és én egyre tisztábban látom a képet, egy kicsit mindig közelebb kerülök önmagamhoz. 

Sokáig kifejezetten „grafomán” voltam: leírtam a rám törő kétségeket, a vergődéseimet, az „egy helyben forgásomat” és a „ragyogó” felismeréseimet. Bár ez ösztönösen jött, élvezetet, örömet találtam benne, és a szívem legmélyén hittem, hogy „van értelme” ennek az önelemző folyamatnak, valójában nagy nehézséget okozott számomra, hogy elfogadjam a saját írásaimat. Nem tudtam mást kifejezni, mint ami bennem volt, épp ezért – legyen szó naplóbejegyzésről vagy novelláról - a vágyott „tökéletes alkotások” helyett újra meg újra sötétséggel, kudarccal és szégyenérzettel kellett szembesülnöm. Úgy tűnt, ennek soha nem lesz vége. 

Manapság azonban már más helyzet: időnként még mindig küzdök ugyan az önmagammal szembeni elvárásokkal, de már megéreztem az örömteli alkotás ízét és ez az, amire igazán vágyom! Ami pedig az önreflexiót vagy naplóírást illeti: jóval kevesebbet írok, mint régen, inkább csak amolyan „útjelzőket” rögzítek azokról az élményekről, amelyekre úgy érzem, fontos emlékeznem. 

A Csend-tábor ideje alatt mindössze két oldalt írtam, ami tőlem meglepően kevés, de miután hazajöttem, úgy éreztem, papírra kell vetnem néhány dolgot, azért, hogy ezekhez bármikor visszatérhessek, amikor szükségem van rá. Végtelen hálát érzek azért, hogy megismertelek Titeket, hogy segítjük egymást és tanulunk egymástól, s azzal szeretném ezt megköszönni, hogy megosztom Veletek a saját tapasztalataimat. Bízom benne, hogy ezzel adni tudok valamit.

Minden, valóban MINDEN arra tanít, hogy megéljem önmagam. Hogy elengedjek minden előzetes elvárást és elképzelést és magamhoz öleljem a saját létezésem. 

Egészen más volt ez a Csend-tábor, mint amire számítottam és ez az, aminek a legjobban örülök: felül tudtam emelkedni azon, hogy ennek „így és így kell történnie”, és sikerült meglepnem önmagam! Megkaptam, amire vágytam: mély és csodálatos tapasztalást, aminek a valósága milliószor erősebb, mint a sok rám tapadt illúzióé. 

Első és talán legfelrázóbb szembesülésem mind közül a saját „spirituális egóm” felismerése volt. Az egó trükkös játékos, képes megbújni mindenhol! Az enyém leginkább egy jó öreg, de kíméletlen rabszolgahajcsárhoz hasonlít, aki még mindig meg tud döbbenteni, sőt: meg tud félemlíteni a kegyetlenségével. Ezzel eddig is tisztában voltam, sokszor rajta is kaptam már, de itt, a táborban valami nagyon különös dolog történt. Velem volt ugyanis másik hat ember, akikben ugyanaz a vágy égett és ég, mint bennem: fejlődni, fejlődni, fejlődni!  

Más hasonlóságot is láttam közöttünk, mégis inkább az az érzés erősödött bennem, hogy én vagyok itt a „leggyengébb láncszem”. Annyi mindent megtapasztaltam már, annyit dolgoztam magamon, annyi félelemmel szembesültem és tényleg: bátran rájuk is néztem. Végigéltem a feltörő érzelmeket, megtettem, ami tőlem telt, szinte a végtelenség óta megy már ez, és mégis: sehol sem tartok, ahhoz képest, ahol lenni szeretnék! 

„Nem ott vagyok, ahol hittem”: ez a félelem ismerős a számomra, de a Csend-táborban jóval hangosabban és kétségbeesettebben nyomta az „egó-rádió”, mint eddig bármikor. Bizonyos pillanatokban ez egészen a paranoiáig fokozódott, és azt éreztem, mindenki látja a „defektjeimet”, mindenki tudja, hogy valaki itt „nem elég tudatos, nem elég stabil, nem tud figyelni, nem megfelelően végzi a gyakorlatokat” és így tovább…

Ó, a gyakorlatokat nagyon szerettem volna „jól” csinálni, de a többségüknél azt éreztem, nekem egyszerűen nem mennek. Tudtam, hogy „gyakorolnom KELL”, ez dübörgött bennem, és egyre dühösebb lettem magamra egyrészt amiatt, mert nem sikerül azt teljesítenem, amit elvárok magamtól, másrészt pedig azért, mert nem élvezem, azt, amit csinálok, pedig „így kellene éreznem”.  

Aztán feladtam. Azt mondtam: nem érdekel, én abbahagyom ezt az egészet, itt maradok ugyan a táborban, figyelek továbbra is, végigélem, hiszen ezért jöttem, de nem sanyargatom magam tovább, állandóan emelve a lécet a saját fejem felett, folyton újrateremtve magamban az elégedetlenséget és a hiányérzetet. Belül sírtam a kudarctól és a haragtól, attól, hogy "nekem ez tényleg nem megy", de aztán történt valami. 

A tó partján ültem a nagy hőségben, kora délután volt, a békák őrülten brekegtek, bennem a düh, a fájdalom és az apátia váltakozott a lehető legkülönlegesebb ritmusban, az elmém összevissza cikázott, én pedig egyre unottabban vártam, hogy magától összeessen és kiszenvedjen végre. Biztos voltam benne, hogy erre úgy sem kerül sor, de nem tehettem mást, mert már nem bírtam: hagytam, történjen, aminek történnie kell. Egyszer csak, nem tudom, hogyan, mintha legalább ezer méteres magasságba reppentem volna: megláttam kívülről magamat és megláttalak Titeket is. És annyira vicces volt ez a látvány, hogy nem is tudom a megfelelő szavakba önteni! Ebből a nézőpontból hihetetlenül groteszknek tűnt ez a szenvedés! Mit csinálok én itt?! Mit csinálunk mi együtt? Miért kínlódunk – mert igenis, kínlódunk? Mi történik? 

David Jubert fotója

A tábor ideje alatt most először tudtam szívből nevetni magamon, az egómon és mindenen, és ez a nevetés olyan volt, mint egy tisztító eső, ami átjárta minden porcikámat. Igen: A HUMOR, ez a fajta nézőpontváltás és a belül magától megszülető vidámság, játék és felszabadult nevetés volt az egyik dolog, ami nekem a legtöbbet segített a táborban, és ez így van a hétköznapokban is. 

Azt érzem, látnunk kell mindannyiunknak, akik a tudatosság útján haladunk: annyira akarunk fejlődni, hogy a könnyedségről és az örömről megfeledkezünk. Pedig ha valami, hát ez az "Isteni minőség" - nemde? :) Nem tudjuk kinevetni magunkat, mert félünk attól, hogy ez kudarcot jelent, félünk, hogy „nem itt kellene tartanunk”, ahol éppen tartunk. Kifelé nevetünk, kifelé mosolygunk, "szeretünk", "befogadunk", sokszor talán azért mert „így kell”, de önmagunkon és egymáson, akár a saját, megveszekedett fejlődésvágyunkon, akár az egész „figyelem-tudatosság-befogadás-és minden,  ami ezzel jár” kérdéskörön tudunk-e szívből nevetni?

A „spirituális egó” azért veszélyes, mert elkezded hajszolni a megvilágosodottság és kiterjedtség ideáját és egy bizonyos ponton túl egyszerűen már félsz beismerni, ha nem éled a vágyott állapotot. Tudod, hogy mi az „üdvös”, mi az, ami „emelkedett” és ha más bukkan fel, magad előtt is nehéz elismerned, hogy „nem ott tartasz, ahol kellene”.

„Kellene”?! Egyik nagy döntésem, amely ott született, a Csend-táborban – és amelyre szeretném újra és újra emlékeztetni magam -, hogy legyen szó fizikai, szellemi vagy bármilyen gyakorlásról, nem fogom úgy csinálni, hogy az ne okozzon nekem ÖRÖMET! Ha boldog és teljes akarok lenni, lehetetlen nem szeretnem és szeretettel táplálnom magam, minden létező értelemben! És a legfontosabb, legalapvetőbb, hogy ez a testemhez való viszonyulásommal kezdődik! Szeretetteljesen kell mozgatnom, edzenem magam és türelmesen, mert enélkül kiszolgáltatom magam az egómnak és ez egyszerűen megöl ENGEM. Nem szabad megfeledkeznem az örömről és a szabadságról, amit a mozgás jelent, amit a mozgás ad! Ha ez nincs jelen, akkor inkább nem csinálom, vagy csinálok valami mást: szabadon, azt, ami jön. Ez nem „lustaság”, ahogyan az egó-rádióban mondják, hanem egyszerűen csak figyelem: arra, ami belülről vezet. Ami VALÓBAN meg akar nyilvánulni – lehet, hogy éppen nem azon az adott gyakorlaton keresztül vagy egészen másként, mint azt elvárnám. 

MINDEN a szándék, minden az attitűd: szeretve, elfogadóan, örömmel viszonyulni a gyakorláshoz, kezdve a testtel, folytatva mindennel – enélkül tényleg nem megy! S még egyszer, mert ez nagyon fontos: a holtponton átlendít, ha képzeletben magasra mész és onnan nézel rá önmagadra és ezzel együtt, mindenre és mindenki másra is. Ez magától megtörténik, feltárul. 

Megteheted szó szerint is: engem mindig hihetetlenül feltöltött, ha megmásztam a környező dombok valamelyikét. Megmásztam hajnalban, este és napközben is sokszor, és nagyon jót tett. A táj magába ölelt, a látvány bennem volt és én benne, a még mindig cikázó gondolataimról pedig az estébe belerondító szúnyogok jutottak eszembe, ettől máris nevethetnékem támadt. 

Aztán egyszer csak láttam magam kívülről, ahogyan a 40 fokban éppen pilates-gyakorlatokat végzek, később bosszankodom egy sort, mert megint nekimentem egy fának, és a tér egészen más pontján vagyok, mint elképzeltem – bekötött szemmel és bedugott füllel ugyan, de nekem ugye ezt már éreznem kellene -, s ma még az öt elemet is eggyé kell olvasztanom párszor, de úgy, hogy sikerüljön, na és stabilan földelni, mert anélkül aztán nagy baj lesz… És láttalak Titeket is, ahogyan ugyanezt csináljátok (de mondjuk harcművészettel, féltéglával, ugrókötéllel, futással és egyébbel kiegészítve-helyettesítve, vagy éppen meditációval, figyeléssel, mindegy, de ki-ki már egészen becsavarodva), és azt éreztem, legalábbis abban a pillanatban, hogy arányaiban jóval több ebben a „kifelé”, a valami külső dolognak való megfelelés, mint a szívbéli öröm.  

Annyira abszurd volt az egész és valójában annyira vicces! Nevetni jó, én sokkal jobban szeretek már nevetni, mint sírni és mindig meg akarom őrizni azt, hogy nevetni tudjak magamon.  

Van nekem egy drága barátnőm, akiben ugyanaz munkál, mint bennem: a tudatosság útján jár, a szíve telve szeretettel, a különbség mindössze annyi, hogy hidegen hagyja, sőt időnként bosszantja minden spirituális okfejtés és magyarázat. Ő „racionálisnak” tartja magát emiatt, nekem viszont végtelenül nagy ajándék, amikor helyre rak és megnevettet egy-egy ilyen mondatával: „Ciao Bella, hogy vagy, és mi újság a rezgésszintekkel?” Azt hiszem, a „földelés” nem annyira az energiagyakorlatok függvénye, hanem azon múlik, képesek vagyunk-e valóban ítélezésmentesen, sőt szeretettel figyelni, és időnként – olykor egészen profánul - megkérdőjelezni magunkat. Akkor „szállunk el”, ha ezt elmulasztjuk, legalábbis én ezt tapasztalom.

Sokat tanultam és tanulok Tőletek, meg sem kísérlem felsorolni, mi mindent. Az „egó-rádió” például Anna találó kifejezése – ezen mindig nevetnem kell, Viki pedig arra hívta fel a figyelmem, milyen sokféle hang szólal meg benne. Igen! Nálam ott a bizonytalan, állandóan kételkedő („nekem ez nem megy, nem tudok figyelni”), a félős, a magányos és elszigetelt („egyedül vagyok, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, mindenki más előrébb tart”, „még mindig nem tudom szeretni magam”), a bűntudatos („már megint elcsesztem, nem teszek meg minden tőlem telhetőt, lusta vagyok”), az áldozat („mit tegyek még? meddig kínzom még magam?”),  a beképzelt („én, ÉN tartom itt az energiát, mindjárt megvilágosodom, azta’mindenit!”), a magát szabadnak képzelő („végtelen vagyok, mindent értek, mindent látok”)… és még folytathatnám tovább. A „dj-ről” nem is beszélek, aki a kommentálások közötti szünetben a legváltozatosabb, ki tudja, honnan előkerülő popslágereket nyomja, csak hogy ne legyen szünet.

De a legveszélyesebb valóban az, amikor a spirituális fejlődés iránti hajszában bújik meg az egód! Ott ugyanis nincs mentség és kifogás: "tudod", hogyan kellene érezned, viszonyulnod magadhoz és a világhoz. Nem hiszem, hogy létezik nehezebb dolog annál, hogy őszintén szeresd magad. Ezt pedig nem lehet erőfeszítés árán elérni, mert az erőfeszítés az egót erősíti. Sokszor megéltem már az Egység állapotát, azt, amikor üres az elmém, amikor valóban átélem a létezés örömét és teljességét – és annál nehezebb volt azzal szembesülnöm, amikor nem abban voltam, amikor „visszaestem”. Ilyenkor mindig egy végeláthatatlan, állandó, életre-halálra szóló küzdelemnek érzem a létemet, és félek, nem múlik el ez a szenvedés soha.
Azt hiszem, mindannyiunknak, akik megtapasztaltuk az Istenit, könnyebb elfogadnunk magunkat fénnyel teli, szellemi lényekként, mint esendő emberként – pedig enélkül nem léphetünk be önmagunk teljességébe. Minél tudatosabb vagy, ez annál nehezebb, az igazán vicces azonban az, hogy annál könnyebb is, egyszerre!  

A humor elvezet a belső örömödhöz, de nem spórolhatod meg, hogy teljes egészében és feltétel nélkül megszeresd önmagad! Minden egyes részed, minden aspektusod, a személyiséged minden vetületét – minden személyiséged minden vetületét, azt is, amit most éppen nem élsz, de ott van benned. Nálam ez akkor működik, ha bekövetkezik az az állapot, amikor egyszerűen „megesik a szívem” önmagamon. Ekkor egy szeretetre éhes gyerekként vagy esendő emberként látom ezt a részem. A táborban többször előfordult, hogy elfáradtam az erőfeszítésekben és előlépett a kérdés: miért magammal vagyok a legkeményebb, legkíméletlenebb? Adni szeretnék, segíteni az embereknek, hogy mindenki meglássa magában a csodálatos lényt, meglássa  fényt, miért nem tudom hát a magam számára is felajánlani a lehető legörömtelibb életet? 

Egyedül az képes felülírni a szenvedést, a kudarcot, amikor az együttérzés szemével nézel önmagadra. Ez túl van a részvéten és az önsajnálaton, és talán úgy a legegyszerűbb, ha kívülről, felülről vagy magad mögül (mindegy is, hogy nevezzük) tekintesz rá ezekre a „nehezen elfogadható” részeidre, ha úgy tetszik: a személyiségeidre. És ha ezt az élményt állandósítod önmagadban, olyan biztos alapként, mint az „üres elme” állapotának megtapasztalását – mert arrról is tudod, hogy VAN, ez a valóság!  

Ember vagyok, olykor „fejben” élek, kicsinyes gondolatok, félelmek szorítanak, sokszor „nem tartok ott, ahol szerintem kellene”. Apróság, de szeretek például meginni egy sört és elszívni hozzá akár több szál cigit is, pedig már „rég’ nem kellene” (a Csend-táborban persze ez eszembe se jutott, de azóta már újra előjött, ez is), időnként ítélkezem, magamon és másokon is, elvárok dolgokat, magamtól és másoktól is… és? A kérdés, hogy hogyan fogadom mindezt, legbelül? Tudom-e valóban szeretni minden egyes oldalamat, azt is, amelyik még nem boldogul bizonyos dolgokkal, amelyik nem tud, nem ért mindent? El tudom-e fogadni, ha „visszaesek”? Vagy ha a belső csendet csak egy pillanatra tudom megélni, és máris bekapcsol a fej…? Úgy érzem, egyre jobban.

A táborban az önmagam iránti, valódi szeretetnek ezek a pillanatai mérhetetlen boldogsággal töltöttek el. Sokszor futnom, szaladnom kellett, annyira nem bírtam ezzel az örömmel: hatalmasra nőttem és minden egyes lélegzetvételem maga volt az ünneplés!

Fontos, hogy lássuk: ez a természetes állapotunk, de egy pillanatra sem szabad elítélnünk magunkat akkor, amikor nem ez a helyzet! Könnyű felismerni egy „nem tudatos ember” korlátait. Amíg a Földön vagyunk, újra és újra belekerülhetünk az anyagi világ és a kollektív illúziók csapdájába, de ezeket sem túl nehéz látni, amikor erre már odafigyelünk. Meglátjuk a fátylakat, hazugságokat, amiket annyi ember oszt, tiszta pillanatainkban a minket olykor még befolyásoló családi mintákat is. Valamivel nehezebb a „tudatos emberek” korlátaival, egó-csapdáival szembesülnünk, különösen, ha bizonytalanok vagyunk magunkban és válaszokat szeretnénk kapni valahonnan. 

De mennyire, mennyire nehéz a sajátjainkat meglátni és valóban őszintén, szeretettel elfogadni! Figyelünk arra, mi jön kívülről, de figyelünk-e arra, hogy mire figyelünk és miért? Figyelünk a szavainkra és arra, ami mögöttük van? És milyen szándékkal tesszük ezt? Nincs-e ott az ítélkezés önmagunk és mások felett? Pedig a korlátaink elengedése csak úgy lehetséges, ha valóban meglátjuk azt a lényt, aki vagyunk, és mindenestől, és őszintén beleszeretünk a létünkbe. 

Sokat segítettek és itthon is segítenek a gyakorlatok, kedvenceim a hajnali átlényegülés, a gömbfutás, a vashíd és vasrúd, a faállás, a szívtánc (a tóval való egyesülés különösen csodálatos volt!), meg az öt elem eggyé olvasztása,  de ami nekem a legtöbbet és mindenekfelett segített, az az ima. Az imádkozás technikája is, de alapvetően az, amikor őszintén bevallok magamnak mindent, amikor segítséget kérek saját magamtól. Egyszerűen tudom, hogy minden válasz ott van bennem!  

Barátok, alkotótársak kellenek, de szellemi vezetőm már VAN: belülről irányít és én bízom benne, mindennél, mindenkinél jobban! Ha merem megkérdezni magam, ha merek bízni a saját szívemben, a saját erőmben mindig mindenre választ megkapok. Ez az, ami soha nem hagy cserben, felülír minden gyötrődést, minden kételkedést és valódi békével tölt el. 

Cole Rise fotója

Nehéz lenne választani, melyik volt a Csend-tábor legszebb megélése, szívesen írnék még Szentkútról, a közös élményünkről az első és utolsó napon vagy az éjszakai kirándulásról. Mégis egy  egyéni élményt osztok meg utoljára.  

A hajnal volt a tábor egyik legszebb ajándéka, különösen az egyik hajnal, amikor nagyon korán érkeztem. Egy darabig gyakoroltam, mégpedig rendíthetetlenül, földeltem, lélegeztem, átszellemültem. Tökéletesen nyugodtnak tűnt minden, jól ismert állapotot öleltem magamhoz, aztán egyszercsak megint elfogott a kétely. Miért ilyen nehéz? Imádkozni kezdtem, hosszan, kétségbeesetten. Sokáig nem akart feljönni a nap, tényleg nagyon korán érkezhettem. Tehetetlennek éreztem magam és jól esett hagyni, hogy folyjanak a könnyeim. A végtelenségig úgy sem tudnak folyni, ez biztos – hagyni akartam, hogy kitisztítsanak. 

Egészen valószerűtlen, elképesztően erőteljes narancs-rózsaszínben tűnt fel a nap a horizonton, lassan, de megállíthatatlanul. Azt éreztem, hogy ha valami megszületik bennem, nincs visszaút: egyszerűen, természetesen megvalósul. Már nem voltam egyedül, fizikailag sem. A mondat, ami ezután megtöltötte minden sejtemet, egész lényemet, így hangzott: feltétel nélküli szeretet vagyok, minden más csak illúzió és játék. 

Ez az életöröm igazsága, ez az a szabadság, ami mindenen túl van és amit már képes vagyok elfogadni és megosztani Veletek. Ha ez nem sikerül, - és bizonyára sokszor lesz ilyen, amíg testben vagyok -, akkor sem keseredem el, hiszen a fény mindig megtalálja az útját. 

Magától, egyszerűen.

Köszönöm magamnak is és Nektek is, hogy ott lehettem, és köszönöm, hogy itt lehetek!

Szerettettel:

Eszter

   

2009. július 4-én, Budapesten