A folyó V.

ÖT / Áradás

A nagy vörös folt lassan, lomhán mozdul, inkább csak nyújtózik egyet. Lustán elterpeszkedve pihen egy hatalmas lapulevélen, pontosan az összetorlódott növényhalom közepén. E pillanatban valami mintha mégiscsak megragadná a figyelmét: hirtelen felugrik, és egészen megdermed. Mereven bámulja az apró vendéget, aki a közelben lévő, másfél méteresre nőtt karóbab egyik hajtásán csücsül.

A fiú szemben, a fűzfa nagy, víz fölé nyúló ágán áll, háta a fa törzsének vetve, karja a mellkasán keresztbe fonva. Elmélyülten figyeli a folyóhoz most egészen közel fekvő kertet, pontosabban a kert végében ügyködő macskát. „Ironikus.” – gondolja. „Én a macskát bámulom, aki a rigót bámulja, aki annyira el van foglalva valamivel, hogy nem veszi észre, hogy valaki éppen őt bámulja. Pedig minden esélye megvan rá, hogy pár perc múlva felfalják. Mindenki fagyosan bámul valamit, de az egésznek semmi értelme. Nem fogok közbelépni, de nem azért, mert ’ez a természet rendje’, hanem mert ennyire nem érdekel a dolog.”

A fiúnak sejtelme sincs róla, hogy én meg őt nézem, ugyanilyen kitartóan. Magas és vékony, de izmos, szikár felépítésű. Szőkésbarna, félhosszú haja van, színes, csíkos pólót, kissé rongyos farmert és Converse tornacipőt visel, aminek az orra csupa sár. Az arcán feszült koncentráció: összeráncolja a szemöldökét, ettől egészen szúróssá válik a tekintete. Egyszerre tűnik nagyon ismerősnek és furcsán idegennek. Kis, sóhajtás-szerű hang szakad ki belőlem, de olyan hirtelen, hogy szinte észre sem veszem. Gyorsan elkapom a tekintetem a vörös macskát, a veteményest meg a rigót bámuló fiúról és megmerítkezem a kert látványában.

Nem túlzok: maga a földi paradicsom tárul elém! Már megszoktam, hogy a folyó mindig másmilyen arcát mutatja, de a legnagyobb csoda kétségtelenül akkor jön el, amikor kiönt. Ez nem következik be minden évben, és egyik árvíz sem hasonlít az azelőttire. Én legalábbis nem emlékszem két egyforma áradásra: mindegyik másmilyen környezetet teremt, különböző a kiterjedésük és az éghajlatuk is. Másféle növények nőnek és a szokásosak sem ugyanúgy. A vízszint magassága is változó, s az egymásba olvadt folyóból és kertből időnként új, dzsungelekkel benőtt szigetek, sőt egész földrészek bukkannak elő.

A felnőttek számára az év legborzasztóbb napjait jelenti, amikor a folyó, – furcsa, ilyenkor még ők is így hívják – kiönt. Csak reménykedni tudnak benne, hogy az ár hamar elvonul és nem tesz nagy kárt a termésben. Az idei viszont már egy teljes hete tart és úgy tűnik, esze ágában sincs távozni. Ráadásul a folyó most egészen a hátsó udvarokban lévő mellékhelyiségekig feljött, birtokba vett mindent és a megszokott kert helyébe egy – leginkább a trópusi esőerdőkre emlékeztető-, valódi csodát varázsolt.

Amikor kisgyerekek voltunk, mindig szívrepesve vártuk ezeket a napokat, és a látvány most is ugyanannyira felkavar. De azt hiszem – és remélem, Akác is így gondolja –, ilyen szép még soha nem volt ez a hely! Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy lefestem. Harsogó zöld növényeket festettem, és olyanokat, amelyek szinte világítanak, rájuk meg óriási, színes pillangókat. Másnap aztán, amikor kora reggel, hálóingben és gumicsizmában kislattyogtam és átvergődtem a gigantikus málna- és ribizlibokrokon, láttam, hogy tényleg ott repkednek: rózsaszín, világoskék és halványzöld, hatalmasra nőtt pillék!

A kert most valóban maga az eleven burjánzás, ahol egy kissé megvadult és összekuszálódott a természet. Emlékszem, egyszer narancsunk is termett, azt hiszem, előző évben eldobhattunk néhány magot, ami kihajtott az árvíz idején. Annyi lett, hogy nagyanyám kénytelen volt lekvárt főzni belőle, amiből aztán a fél utca kapott. Hihetetlen, de igaz: ezen a klímán is megterem a narancs! Most narancsligetünk ugyan nincs, de van több tucat, öklömnyi nagyságú földieprünk, ami túlélte az áradást, mert a bokor valahogy felkapaszkodott egy fatörzsre. Aztán szempillantás alatt újraéledt, mintha megfeledkezett volna arról, hogy egyszer már leszüreteltük. A sóska majd’ méteresre nőtt, a bóbitás, lila virágú újhagyma pedig még a térdig érő vízben járva is a derekamat verdesi. A petrezselyem és a sárgarépa levelei akár a páfrány legyezői. A kis kukoricatábla igazi labirintussá vált: már most a fejem fölé magasodik, pedig hol van még a nyár vége! A paradicsom egyelőre félig zöld, de akkora, mint máskor a sárgadinnye. Az meg, hónapokkal a szezon előtt megérett és medicinlabda méretű terméseket ont. Furcsa, egészen új növények is nyílnak itt: hatalmas páfrányszerűek, meg vaskos, húsos levelűek. És kusza, indáikkal félig a levegőben, félig a fákon függők. A zöld minden elképzelhető árnyalata felvonul, a haragostól a smaragdon át az egészen világosig, amit a víz felületét borító, apró szemű békalencse képvisel. Mindeközben az egész kertet elönti az éppen virágzó futóbab, itt-ott pedig az udvarból ideszökött fehér tearózsák emelik ki a vízből szép fejüket. S ez csak a felszín, ki tudja, mi minden zajlik még odalenn, a mélyben!

A szomszéd kövér, vörös macskája most épp egy halat fogott, a kert kellős közepén, nem messze tőlem. Rákiáltok, erre kiejti szájából a zsákmányt. Az arany hasú halacska nagy csobbanással újra a vízben van és remélem, jó messzire eliszkol. Úgy döntök, mégis odamegyek Akáchoz, mert nem lehet, hogy mi így legyünk egymással. Nem fogadom el ezt a helyzetet és kész. Régen nem voltak titkaink egymás előtt, most meg olyan, mintha lennének és ez nagyon zavar. Fogalmam sincs, ő mire gondol mostanában, régóta nem beszél ilyesmiről, és ez szomorúvá tesz. Persze tudom, hogy van egy csomó dolog, amit talán nekem kellene elmondanom neki, mégsem teszem. Olyasmik, amik bántanak, és valahogy szégyellem őket, még előtte is. Nem is értem, miért, hiszen a szüleim régebben is ugyanennyit veszekedtek, ahogyan az övéi is folyton marták egymást. De amilyenné az otthoni helyzet mostanra vált, arra már nem találok szavakat… Talán az az igazság, hogy én változtam meg. Igen: tudom, valami baj van velem, még pedig nagy baj, mert olyan, mintha már sehol nem tudnám igazán jól érezni magam.

A fél életemet az iskolában töltöm és igazából elég nehezen viselem. Erről senkinek sem beszélek, mert bizonytalan vagyok benne, hogy helyes-e így éreznem. Azt hiszem, nem értenék, mi okom rá. A jegyeim viszonylag jók, bár az összes mögött rengeteg munka van, túlságosan is sok. Néha annyira elfáradok, hogy írni meg rajzolni sincs kedvem és attól tartok, ez napról-napra rosszabb lesz. Minden osztálytársammal szót értek, látszólag kijövök velük, de valójában kívülállónak érzem magam és tudom, senkihez sincs ott semmi közöm. Nem ismernek igazán és nem is akarnak megismerni. Ami azt illeti, én sem őket. Amikor nagy ritkán hozzá lehetne szólni egy órán valami olyasmihez, ami érdekel, legtöbbször egyszerűen nem merek jelentkezni. Nem akarok nevetséges dolgokat mondani vagy hülyét csinálni magamból, úgyhogy inkább hagyom az egészet.

Akác meg én nemrég még egy általánosba jártunk, ahogy a többiek is a régi bandából. Aztán ő elkezdte a középiskolát, majd egy év múlva én is elballagtam. Most a városban tanulunk mindketten és legalább hetente egyszer találkozunk itt, a szokott helyünkön. Hamarosan elkezdődik a nyári szünet: ez lesz az első nyaram, amióta gimnazista vagyok. Csak azért nem várom, mert még túl kell esnem a táboron és Akác is elutazik egy időre. Ha mindketten visszajövünk, újra együtt lehetünk és remélem, az nagyon jó lesz.

Valahogy szeretném mindezt megosztani vele, de bizonytalan vagyok, hogyan is fogjak hozzá. Azt is jó lenne elmondani neki, hogy a suli udvaron sokszor tör rám az az érzés, hogy őt látom. Egyszer a tornateremben, a szertár ajtajánál is feltűnt, annyira valódinak tűnt, hogy egy pillanatra egészen biztos voltam benne, hogy ez a jelenés ő maga. Talán legjobban a tesi órákat utálom, mert nincs annál cikibb, amikor mindneki látja az ügyetlenségemet, ez a dolog viszont egészen feldobta a napomat.

Szeretném neki elmondani és azt is, hogy elhatároztam, elmegyek innen. Még nem tudom, hogyan és mikor, de tudom, már nem maradok sokáig ezen a helyen, sőt ebben az országban sem! Ez az, ami a legnagyobb izgalommal tölt el, és amitől a legjobban félek: mi van, ha nem sikerül?

Míg ennyire belegabalyodok a saját gondolataimba, észre se veszem, hogy ott ül a fejem fölött, a cseresznyefán, a lábát lógatja és egyszercsak megdob egy pici kaviccsal. Amikor felnézek, vigyorog, én meg megkönnyebbülten visszavigyorgok rá. Az ágakba kapaszkodva lejjebb ereszkedik, a kezét nyújtja és felhúz. Előre mászik és már én is ott vagyok vele, a fa tetején. Együtt nézzük az alattunk elterülő, víz alatti kertet.

- Nem semmi, ugye? – kérdezi széles mosollyal. Úgy szeretem, amikor ilyen vidám!

- Aham. Gyönyörű. Szerintem idén a legszebb. A hétvégén lefestem.

- Megnézhetem, ha kész?

- Hát persze!

- Figyelj! Holnap nincs suli, mi lenne, ha megpróbálnál kijönni este? Szeretnék mutatni neked valamit.

Nagyon, nagyon régen mondott már ilyet, de van valami a hangjában, amit eddig még nem hallottam. Olyan furcsa és valahogy olyan jelentőségteljes. Egy pillanatra becsukom a szemem, talán így jobban megértem. Meg lennék esküdve, hogy zavarban van. Gyorsan megtöröm a csendet.

- Biztos, hogy nem engednek el, de megteszek minden tőlem telhetőt. Ígérem.

Érzem, hogy valami fontos dologról van szó és még valamit: boldog vagyok.

Éjjel tíz körül aztán lábujjhegyen kiosonok a házból. A nappaliban a tévé fénye ritmusra villódzik, valami hülye sorozat megy, végre egyetértő horkolástól kísérve. Levegőt se veszek, ahogy a teraszajtón át gyorsan kifelé veszem az irányt. Éjfélig visszaérek, hogy hogyan, még nem tudom, de azt igen, hogy megéri egy-két pofont kockáztatnom. Sőt, akár még többet is! Valahogy nem mérem fel a helyzetet, csak az lebeg a szemem előtt, milyen jó lesz találkozni.

És igen: ma este valami új dolog kezdődik. Akác a fűzfánál vár, a kezében a walkman-je, a hátizsákja, abban meg pár kazetta. A fülhallgató egyik fele az én fülembe kerül, a másik az övébe és Pearl Jam-et hallgatunk. A Ten megy körbe-körbe, mi meg vele együtt, úttalan utakon. A túlparton haladunk, de végig követjük a kiáradt folyó vonalát, vagy amit annak sejtünk. Időnként jelentőségteljesen egymásra nézünk és bólintunk egyet-kettőt.

Megyünk tovább, tovább, egészen addig, amíg kimerülten és nyakig sárosan össze nem roskadunk, valahol a búzamező tövében.