A folyó VII.

HÉT / Születésnap

Az előbb még oly’ zavaró ordibálás már egyáltalán nem érdekel. Tompán bámulok bele a tűzbe. Az se zavar most már, ami nemrég annyira rosszul esett, sőt, igaza volt Akácnak: itt van huszonöt ember, de egyikhez sincs semmi közöm. Ha gondolok egyáltalán valamire, az az, hogy nem így képzeltem el a tizenhetedik születésnapomat. És még valamire: haza akarok menni, jobban, mint valaha. Nem arra a helyre, amit most az otthonomnak kell neveznem, hanem oda, ahová tartozom. Bár tudnám, merre van.

Életem első igazi szülinapi bulija nem kis izgalmak árán jött össze. Az utolsó előtti pillanatban apám rájött, mégsem szeretne elmenni itthonról, úgyhogy biztosnak tűnt, nem teljesül az egyetlen dolog, amit kértem. Aztán csoda történt, mégis meggondolta magát, olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem tudtam fogni – és most itt vagyunk, a saját házibulimon.

A családom nincs itthon, az egész ház a miénk, mi most mégis kijöttünk, a szabadba. Eljött a fél osztályom, meg még páran az évfolyamról, és néhányuk idősebb barátai, akiket végképp nem ismerek. Az a helyzet, hogy a vendégeim többsége egyáltalán nem szimpatikus, legalábbis a mostani viselkedésük alapján. Lehet persze, hogy csak nagyapám házi bora és – főleg – pálinkája tette meg a hatását, de az is igaz, hogy már a megérkezésükkor is majdnem ugyanilyenek voltak. Most csak, mintha feltekerték volna rajtuk a hangerőt és egy gyorsítás effektet raktak volna rájuk. Én is része vagyok a filmnek – egyedül én vagyok lelassítva. A többiek vadul pörögnek, épp most találták ki, hogy ha már tüzet raktak, poén lenne át is ugrani. Valaki gitározik, és vannak, akik csókolóznak, pedig pár napja még masszívan utálták egymást a suliban.

Én meg legszívesebben megszűnnék, de hát a magam részéről talán meg is szűntem már, nincs is hová tovább tűnni.

Tudom, hogy velem van a baj. Miért nem vagyok képes felszabadultan viselkedni, úgy, mint mindenki más? Nemrég mintha sikerült volna néhány pillanatra, de most már annyira sem. Talán, ha rájönnék, mikor lett ez ilyen szar, talán ha meglenne az a pont, valahogy, képzeletben visszamennék az időben és kijavítanám… talán akkor sikerülne!

Egy darabig még jó volt. Valaki berakta a Cure-tól a Wish-t, ezen meg is lepődtem, nem tudtam, hogy ennyien szeretik, ott még táncoltunk is, de nem sokkal később az egész elkezdett végzetesen félrecsúszni. Spacecake-et ettünk, amit szülinapi ajándékként kaptam – persze csak egy sima süti volt, marihuánával, de így jobban hangzott. Bele se merek gondolni, a fiú, aki hozta, mit csinál most a fürdőkádban. Rám nem hatott, most sem, sajnos egyáltalán nem. De mivel a többiek színes fénybuborékokat meg fehér tigriseket láttak, én sem akartam kimaradni, úgyhogy próbáltam úgy csinálni, mintha… Talán itt kezdődött, de az is lehet, hogy már korábban. Smashing Pumpkins-t hallgattunk és tudom, akkor még Akác is ott volt velem, mert egymásra néztünk, amikor a társaságból páran lehurrogták. Dühös voltam és szomorú, de nem csak emiatt, Billy Corgan meg éppen azt énekelte, „love is suicide”.

Ez a buli az én fejemben egészen másképp élt. És egészen más is lenne, ha Akác itt lenne, de valójában nincs velem. Fáj, hogy megint összevesztünk, az meg még egy lapáttal rátesz, hogy az egyik jelenet a többiek előtt zajlott. Egyre többször érzem úgy, hogy megsemmisülök, ha így néz rám és ezért még jobban rám tör a pánik.

Ő meg hátat fordít, megint.

Úgy tűnik, órák óta nem láttam már, egy darabig idegesen kerestem, aztán elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam a többiekkel. Ha már „seggfej” vagyok, legalább itt van nekem a többi seggfej. Jobb, hogy kijöttünk, mert így legalább nem kell izgulnom, hogy szétszedik a lakást, csak egy kicsit, a szomszédok miatt. Valaki kitalálta, hogy menjünk le a folyóhoz, aztán mindenki szanaszét széledt. Végül a társaság nagy része itt kötött ki, a réten, ahová tőlünk vagy negyed órányi sétával lehet eljutni. A part közelében vagyunk, de már magunk mögött hagytuk a kerteket. Valakik tüzet gyújtottak, én meg próbáltam arra gondolni, hogy nem nem lesz baj.

Nem tudom, mennyi idő telik el, de valami azt súgja, hagyjam abba a bambulást és menjek tovább. Felállok, hogy otthagyjam a társaságot. Az egyik fiú ölelget, aztán elém térdel – nevetséges. Az még szánalmasabb, hogy pár pillanattal előbb még komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy smárolni fogok ezzel a gyerekkel. Elindulok a folyóparton, itt már koromsötét van, és folyton megbotlom az egyenetlen ösvényen, amelyet néhány helyen egészen benőtt a csalán és a gyom. Azt kívánom, bár lenne egy machetém, mint régen, és mindent összevissza kaszabolnék.

Már majdnem a szomszéd kertjénél járok, amikor nagyot dobban a szívem, mert meglátom őket. Itt már van valami gyér, szürkéskék fény, tisztább a levegő és a bár a hold lámpása olyan, mintha letakarták volna valamilyen homályból szőtt anyaggal, nagyon tompán, de mégis világít. Ők meg azon a kis deszkapallón ülnek, ami a régi hídból megmaradt, szorosan összeölelkezve, a lány a nyaka köré fonja a karját. Nem ismerem, csak látásból, de szép lány, van benne valami, még ha eddig azt is mondogattam magamnak, hogy olyan üres az arca. Ordítani tudnék, de még a sírás se megy. Inkább visszafordulok.

Mintha kicsi darabokra törne mindenem, zuhanok és török, tovább, még apróbb, egyre apróbb darabkákra. Nem is fáj, csak az elején, aztán már csak várom, mikor lesz por belőlem, vagy mikor lesz a „semmi se”. De nem! Különös, mintha valami visszatartana, pontosan abban a pillanatban, mielőtt egészen földet érnék. Nincs meg az a pont, amikor leesem, mert amikor végleg elérném, egyszer csak magamtól emelkedni kezdek. Valami nálam nagyobb erő emel, és azt hiszem, én is emelem magam, a kettő egyszerre történik: nincs különbség most.

Semmit sem értek, csak azt érzem, mintha egy új bőröm növekedne, és rajta a jövő érintése.

Hajnalban mindenki hazatámolyog, többen taxit hívnak, de van, aki úgy dönt, inkább gyalogol. Akác vár rám a kapu előtt és egy darabig nem néz rám. Most döntöm el, hogy nem fogok sírni. Bambán álldogálunk, én meg legszívesebben felpofoznám őt is, magamat is.

- Azt tudnod kell, hogy nem őmiatta van. Ő nem számít. Hülyeség volt ezt itt csinálni, de neki tényleg semmi köze hozzá. – mondja, amikor végre megszólal.

- Szerelmes vagy belé?

- Mondom, hogy nem számít.

- Igen vagy nem?

- Nem. Nem hiszem.

- Ez mennyire jó válasz! – próbálok cinikus lenni.

- Nem tudom, mit mondjak

- Én mindent megpróbáltam, de teljesen feleslegesen.

Nem, most nem mondok igazat. Úgy érzem, valójában semmit sem próbáltam tenni ezért a kapcsolatért. Az utóbbi időben magammal voltam elfoglalva, meg a félelmeimmel.

- Szóval? – ez megint én vagyok – Mondd már ki, amit akarsz, mert még takarítanom kell. Elegem van ebből, menjünk a fenébe innen! Te is, én is.

- Sajnálom. Semmi sem olyan, mint régen.

- Tudom.

Azt is tudom, hogy ezt a tekintetet soha nem fogom elfelejteni. Mélyen a szemembe néz, és már bőg. Most már bőgök én is, mint a záporeső.

- A cuccaimat dobd be a postaládába. Köszi. Szia.

- Szia.

Most én fordítok hátat, pedig mindig ő tette, én meg szaladtam utána, vagy csak álltam és vártam, hogy visszaforduljon.

Most megyek, de nem jó érzés.

Azért a teraszról még visszanézek, ő már nem.

Próbálok arra a pillanatra gondolni: arra, amikor nem estem le.