A folyó VI.

HAT / Hosszú tél

25…23…20…17… Hihetetlen, milyen lassan telik az idő! Az apró számok, amiket a füzetem szélére írogatok, a hátralévő perceket jelentik. Próbálom azt hinni, hogy ezzel siettetni tudom az idő múlását, de sajnos ettől mintha még inkább beleragadnék a meddő várakozásba. Még mindig több mint tizenöt perc van hátra az óra végéig.

Ez így ment egész álló nap és tudom, hogy holnap ugyanígy fog folytatódni. De nézzük inkább most a dolgok jó oldalát! Túl vagyok a hét egyik mélypontján, kémia legalább az elkövetkezendő négy napban nem lesz, a többit meg már fél lábon állva is kibírom valahogy. A hétvége is eljön hamar, persze éppen büntetés alatt vagyok, – nem mehetek sehová, és a gyomrom összeugrik, ha az otthonlétre gondolok -, de…

De mindjárt történni fog valami! Elvánszorog ez a tizenöt kicsi perc, lassan már csak tíz lesz, azután még kevesebb. Majd alig fél perc alatt összepakolok mindent, el sem köszönök senkitől, legfeljebb biccentek egyet feléjük, és csak kiviharzok a teremből. Lerohanok a lépcsőn és tudom, a suli előtt, ott, a templom okkersárga falánál vár rám Valaki. A nyüzsgő tömegtől távol áll, egészen oldalt, de ahogy kilépek, rögtön észreveszem, mert ösztönösen jobbra fordítom a tekintetem. Ő az, akivel az egész, kerek világon a legjobban érzem magam. Ez ilyen egyszerű. Lehet, hogy ma délután több óra hosszat beszélgetünk, az is lehet, hogy csak én beszélek, de folyamatosan – ő meg hallgat és közben nagyon komoly arcot vág. Vagy egyikünk se beszél, csak megyünk-megyünk, egymás mellett. Bárhogy is lesz, mindegyik ugyanolyan jó. Azonban hiába szaladnék ennyire előre: még várnom kell.

Úgy döntök, megengedek magamnak némi álmodozást. Ügyesen meg tudom osztani a figyelmem, az évek során egészen kifinomult technikát dolgoztam ki az ilyen helyzetekre. A tudatom nagyobbik része most épp a múlt heti koncerten tartózkodik, ezt a filmecskét játszom le egy ideje, „repeat” üzemmódban.

Emlékszem, mennyire óvtak az ismerőseim a helytől, ahol most vagyunk. Mintha legalábbis „a pokol bugyraiba” kellene alászállnia annak, aki lemerészkedik ide. Első ránézésre valóban nem túl bizalomgerjesztő a lerobbant pincekocsma a várost övező dombok alján, ráadásul pont azon a környéken, amit Tetemvárnak neveznek. A lakóteleptől elég távol esik, a buszállomástól viszont mindössze húszpercnyi séta. Nagy hidegben ez sem kevés, de kit érdekel? A kocsmába úgy lehet bejutni, ha csengetünk, a gomb megnyomása után azonban nem éles csengőhang, hanem egy villanykörte stroboszkóp szerű villanása jelzi az új vendég érkeztét. Benn, a sárgás-barnás színű falakról mállik a vakolat és még valami, számomra ismeretlen eredetű nedvesség is csöpög, a dohszag és a cigifüst pedig mindent áthat. Utóbbiaktól eltekintve én szeretem azt képzelni, hogy egy cseppkőbarlangban vagyok. Akácék koncertjén jártam itt először, pár hónappal ezelőtt, még ősz volt, de már nagyon hideg. A koncert végén a basszusgitáros hangszere egész egyszerűen bepenészedett. Ezen csak röhögni tudtunk, és megállapítani, hogy azért siralmas, mennyire nincs lehetőség arra, hogy a helyi alternatív zenekarok normális körülmények között játsszanak. Aztán belegondoltam, hogy ha én egyszer fellépnék, a saját bandámmal (ami szintén csak gondolatban létezik), valószínűleg csak azért is itt tenném. A múlt heti koncerten történt valami, egy egészen apró esemény, még az is lehet, hogy mindössze egy másodpernyi villanás volt, mégis folyton eszembe jut. Minden ott kezdődik, hogy…

…Az Eső játszik, és ha ők lépnek fel, az számomra valódi ünnep, ami előtt napokkal, sőt hetekkel nem bírok magammal. A pillangók most is hasamban mocorogtak, már attól a pillanattól fogva, hogy megláttam az első plakátokat az unott, hosszú kígyóként tekergő főutcán. Néha olyan nehéz ezt a nagy örömöt összeegyeztetni azzal a szürke festménnyel, amiben élek. De ma éjjel itt vagyok, és már nem érdekel se a szürke festmény, se a szürke város, semmi, mert csak táncolok, táncolok és táncolok és ugrálok. Ez az a hely, ez az az idő, ez az a pillanat, amikor a legfelszabadultabban, igazán bátran tudom ezt tenni. Nem érdekel, ki mit gondol, ki lát vagy ki nem, nem érdekel, hogy is nézhet ez ki kívülről. Most tényleg csak az számít, hogy itt lehetek!

S ekkor történik… azt hiszem, egy pillanatra katapultálhattam, megint. Furcsa, mert ilyet már nagyon régen csináltam, egy ideje már nem akarom, de most valóban ez történhetett. Egészen megfeledkeztem a testemről, s megint az a különös, nem evilági érzés fogott el, mint gyerekkoromban: kiesett az idő, vagyis én estem ki belőle. Most már csak azt érzem, mennyire valószerűtlen minden és, hogy zuhanok, zuhanok, zuhanok hátrafelé….

És akkor… valaki elkap! Elkap, hátulról; fogalmam sincs, hogy került mögém, de ott van és megfog. Talán egy másodperc töredékéig tart, de érzem, ahogy átölel, szorosan magához ölel, aztán elenged és látom, hogy Ő az. Abban a pillanatban is tudtam, de most már látom az arcát és meg tudom neki köszönni. Rámosolygok.

Később, a koncert után, amikor sokan ülünk a hosszú asztalnál, már egészen természetes, hogy az ölébe ültet. Csak ott van hely, és mindkettőnknek nagyon jó, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Vele találkozom most is.

Csengetés után minden úgy történik, ahogy kigondoltam. A különbség annyi, hogy egyrészt mihelyt megszólal a csengő, valami remegés lesz rajtam úrrá és félek, nem tudom kezelni. Másrészt pedig, hogy amikor leérek, látom, hogy Akác már nincs egyedül: egy srác meg két lány veszi körül, akik buzgón bólogatnak, és biztos vagyok benne, hogy az egyikük titokban szerelmes belé. Persze Akác hátán ott a gitárja, mert ma délután még próbálnak, most is erről, meg a következő buliról szól a társalgás. Kicsit feszélyezve érzem magam, miközben feléjük haladok, de puszit kapok az arcomra, és Akác hamarosan közli a többiekkel, hogy mennünk kell. Úgy tűnik, tényleg velem akar lenni. Megfogja a kezem, és nyílegyenesen áthaladunk a suli előtt álló tömegen. Fura, hozzá sem érünk senkihez és semmihez, mintha csak átsuhannánk rajtuk.

 - Szellemek vagyunk. – mondja.

Nevetek. Ő nem, valahogy túl komoly az arca, ettől egy pillanatra megijedek. Aztán vág egy grimaszt és már mindketten felszabadultan nevetünk. Miközben átvágunk a városon, érzem a talpamban a könnyű bizsergést. Lefoszlik rólam ez a nap, az iskola és minden, ami pár perce még úgy tűnt, korlátoz. Nemsokára már egyáltalán nem is emlékszem rájuk.

Sokáig sétálunk. Néhányszor meghallgatjuk az új számot, amit írt – még félkész, de nagyon tetszik. Alig merem, de megmutatom neki én is a novellámat, amit a hétvégén írtam. Valahogy kényelmes ez a tempó, úgyhogy ezt is menet közben olvassuk el. Olyan jól esik, amit mondd, hogy megérinti, hogy őszintén tetszik neki, hogy bátorít. Aztán beszélek, beszélek, olyasmikről is, amik nem annyira érdekesek, idővel viszont egyre többet hallgatunk mind a ketten.Az is jó, amikor csak a leheletünket nézzük, ahogy újra meg újra kirajzolódik, eltűnik, majd ismét megjelenik, mint valami fújtatóból a gőz. Néha a sajátunkét nézzük, de leginkább a másikét. Akác nem visel kesztyűt, inkább lehúzza a hosszú, kötött pulcsiját az ujjai végéig, fázik, de a világért sem mondaná. Megint zenét hallgatunk: azt, amit a legjobban szeretünk, az egész világon, ő is, én: a Siamese Dream-et a Smashing Pumpkins-tól. Egyszerűen nem lehet megunni, soha! Becsukom a szemem.

- Arany ragyogás és végtelen búzamezők. – suttogom.

Hirtelen megállít, én pedig csak mosolygok, még mindig csukott szemmel, mintha egy álomban lennék. Érzem, ahogy megsimogatja a hajam, ami most éppen sötétlila, és mindkettőnknek nagyon tetszik így. Egy pillanatra az arcomhoz ér: önkéntelenül visszatartom a lélegzetem. Aztán tovább sétálunk. Gyümölcsízű gömbrágót eszünk, olyat, mint kiskorunkban és nevetünk, mert párpercenként új kell, olyan hamar elmegy az íze. Nem baj, mert van bőven. Akác vagy mélyen és szinte komoran hallgat, vagy fontoskodva és nagyon elmerülten magyaráz valamit, ilyenkor egészen lelkes és izgága lesz. Nála a kettő között sosincs átmenet. Ugyanolyan, mint gyerekként, és ettől a felismeréstől még jobban nevetnem kell. A folyóparton haladunk, észre se vettük, hogy megint itt kötöttünk ki. Ma különösen hideg van, úgy tűnik, végleg beköszöntött a tél. A víz felszínén vékony jéghártya. Izeg-mozog az új bőre alatt, de a felülete már egyenletes.

- Reggelre megfagy. – mondja.

- Hihetetlen, hogy ez ugyanaz a folyó, mint ami a kertünk alatt folyik.

- Tudom. Itt már egészen más.

Nem mondjuk ki, de biztos vagyok benne, hogy neki is eszébe jut az, ami nekem. Nyár végén a szomszédok lelocsolták benzinnel és elégették a fűzfánkat. Árnyékolta a kertjüket, azt mondták. Szomorúak voltunk, de az igazság az, hogy már régen nem játszottunk a túlparton. Mostanra a híd is foghíjas, lehet még közlekedni rajta, de sokáig nem fogja így kibírni. Talán tavasszal kijavítjuk.

 Itt, a városban a folyó jóval keskenyebb és valahogy seszínű, a partjára pedig betonjárdát építettek, azon sétálunk most. Sápadt fény-nyaláb tör elő a szürkés-fehér fellegek alól, mintha a nap mára elbúcsúzna.

- Esni fog a hó, nagyon hideg van.

Rám néz, aztán egyszer csak megcsókol. Amilyen gyorsan történik, olyan sokáig tart és valahogy annyira természetes, mint ahogy levegőt veszünk. Nem is olyan vészes, pedig korábban, amikor erre gondoltam, attól tartottam, kellemetlen lesz. A nyelvünk kifejezetten forrónak tűnik most és ez nagyon jó érzés. Persze kicsit sok a hosszú haj, a nyál, meg a málnaízű rágó. Mindet kicseréljük, és minden rendben van így.

Szeretnék téli álmot aludni és már azt is tudom, hogy kivel.